GYEREKKOR

/Írta: Nagy Péterné/

 

 

/Igaz történet!/

 

Az ám az élet! Tanyán gyereknek lenni!

Annyi minden van, amit fel kell fedezni.

Az erdő, a mező, a kút a padlás a pajta,

Az állatok és az, hogy ez a virág milyen fajta.

 

Egy tanyasi gyereknek játéknak az is elég,

Ha van tulajdonába egy rossz biciklikerék.

Azt egésznap lehetett kergetni,

Nem szaladtunk haza, csak enni.

 

Akkor kaptunk egy nagy karéj lekváros kenyeret,

Amit ha úgy ettél piszkálta a füledet.

A gémeskútról aztán jót ittunk utána,

Aztán mehetett mindenki a dolgára.

 

A környék minden fáját megmásztam,

Pihenésképpen a háztetőn tanyáztam.

A szülők nem csináltak belőle gondot,

„Majd lejön, ha megunja a dolgot".

 

A madarakat mindig kíváncsin lestem,

Az összes fészek lakóját ismertem.

Néha nagy zűrbe keveredtem, mert

Kismadár helyett, darázsra leltem.

 

Harci sérülések azért mindnyájunkat értek.

Elmondom, hogy gyógyították a betegséget.

Méz, fokhagyma, vizes ruha ecet,

Ezek minden nyavalyára gyógyírt jelentettek.

 

Dohányfűzés közben az öregek,

Mindig rémtörténeteket meséltek.

Én pedig este hallani véltem a kísértetet,

Pedig csak a gerendában a szú percegett.

 

Nagyon szerettem a kutyákat, macskákat.

Akik rendre átadták nekem a bolhákat.

A csípéseket úgy eltudtam vakarni,

Hogy az anyám le akart tagadni.

 

Volt egy lovunk a Lenke.

Na, az mindentől be volt rezelve.

Ha valahová elindultunk,

Imádkoztam, csak piros traktorral ne találkozzunk.

 

Mert ő ha azt meglátta,

Felakart ülni a kocsi bakjára.

Ha pedig túl mentünk rajta,

Úgy száguldott mint a mesebeli paripa.

 

Láttam a kis állatokat megszületni,

És a kiscsirkéket a tojásból kibújni.

Na őket aztán nehéz szeretgetni,

Mert ha a kotló észreveszi, neked annyi.

 

Legeltetni legjobban a tehenet szerettem,

Mert ha meguntam a hátára felültem.

Az meg csak nézett rám nagy boci szemekkel,

Nem értette, mi van ezzel a gyerekkel.

 

 

A disznókat ha a tarlóra kihajtottam,

Egy délután a marathont tuti lefutottam.

A libákkal pedig az volt a helyzet,

Hogy mire hazaértünk ismét megéheztek.

 

A határban mindig jól elvoltam,

Rókalyuk, vagy négylevelű lóhere után kutattam.

Tudtam, hogy a szedret mikor kell szedni,

És hogy a kökény akkor jó, ha a dér megcsípi.

 

Ha kimentünk kapálni, a soron végig nézve,

Arra gondoltam „Istenem, mikor lesz vége”

Csak esne az eső, vagy történne valami,

Milyen ürüggyel kéne abbahagyni.

 

A megérdemelt pihenésképpen,

A füvön hanyatt fekve, az eget néztem.

Jó magasról szólt a pacsirta dala.

Még most is orromban van a rét illata.

 

 

Ebéd után a felnőttek lefeküdtek délelni.

Én azt sose értettem, hogy lehet nappal aludni.

Kihasználva ezt a végtelen nyugalmat.

Fürödni indult a kanálisba a csapat.

 

A hínáros, nádas tiszta vízben,

Piócák álltak lesre készen.

Ha szerencsénk volt békén hagyott,

De ha nem, megkellett várni míg jóllakott.

 

Az erdő és a fasor sok kincset rejtett.

Ma már úgy mondanánk -szemetet-.

Rossz lavór, cserép és félbevágott tégla,

Ez mind beépítésre került a kuckónkba.

 

Eljátszottuk azt, hogy felnőttek vagyunk,

Úgy gondoltuk, akkor egy cigire rágyújtunk.

Volt nagy köhögés, károgás köpködés,

Nem értettük, hogy a nagyoknak mi ebben a szép.

 

A vasárnapnak volt egy különös illata.

A gőzölgő húsleves és a kelt kalács szaga.

Ilyenkor mindig meg kellett javulni,

A templomban kötelező volt az első sorban ülni.

 

Egy fiú, hogy kifejezze, hogy jó vagyok nála,

Jól hátba vágott és a hajamat megcibálta.

Fogócska kezdődött, tán még most is tartana,

Ha fel nem hangzik anyu hívó szava.

 

Mosdás, vacsora, mese és ima,

Azt mondták "Tegyük el magunkat holnapra"

A reggel aztán elűzte az álmot,

És mi elindultunk úja felfedezni a világot.

 

 

 Szorgalmatos, 2005. október. 22.