NAGYAPÁM

/Írta: Nagy Péterné/

 

 

Szinte nincs olyan nap, hogy ne gondolnék reája,

Az ő egyszerű lénye volt, éltem egy csodája.

Őszhajú kis ember, huncut kék szemekkel

Szíve csordultig telve szeretettel.

 

 

Tőle tanultam, hogy, hogy érdemes élni,

Minden apróságnak tudni kell örülni.

Ha van kenyered, és hol lehajtani fejed,

Szeretteid mellett csakis boldog lehetsz.

 

 

Az élet őt nagyon megpróbálta,

Két háborút átélt és volt urak szolgája.

De a hite mindenen átsegítette,

Elfogadta azt, hogy ennek így kellett lennie.

 

 

Nem tudott olvasni, nem volt iskolája,

De emberségből már volt több diplomája.

Istenfélő ember, ha kiment a földekre

A munka kezdésekor Isten áldását kérte.

 

 

Hazafelé aztán, lovas kocsin ülve,

Mesélt nekem, és én hallgattam átszellemülve.

Szívem legrejtettebb titkát is ismerte,

Hozzá futottam, sírva vagy örülve.

 

 

Olyan igazi cinkostársak voltunk

A sok csínyben, csak összemosolyogtunk.

Még hetven évesen mezítláb a porban,

Versenyt futottunk. De boldog voltam!

 

 

Most is arcomon érzem kicsi szúrós bajszát,

És kezének jóleső, meleg simítását.

 

 

Nyáron ebéd után, ujjasát vállára vetve,

Elindult delelni a fák hűvösébe.

Én mindig árnyékként követtem,

Hogy baj ne érje, mindentől féltettem.

 

 

Övé volt kertünk legelső gyümölcse,

Amit nem tudtam volna megenni nélküle.

Esti imáimban, mindig Istent kértem,

Adja meg nekem, hogy ő soká éljen.

 

 

Úgy érzem, ez meghallgattatott.

Kilencven éves volt, hogy örökre távozott.

Tudom, hogy nem halt meg, csak elment a fénybe

És eggyel gyarapodott az angyalok serege.

 

 

 

Szorgalmatos, 2005. augusztus 21.