TÉL

/Írta: Nagy Péterné/

Hideg északi szél tépdesi a tájat,

Amit a csupasz fák hősiesen állnak.

A meleg avar alatt alszik az élet,

Erdő-mező vadja, nagy szükséget szenved.

Fényesre van seperve a hold nagy udvara,

Távolról hangzik egy megkötött kutya panaszos sóhaja.

Aki egykoron jobb napokat látott,

A gazda fiával a szobában játszott.

Csillagok fényében hideg az éjszaka,

És hajnalra a fagy jégvirágot rajzol az ablakra.

Egy kakas, fázósan reggelt kukorékol,

De siet vissza, mert várja a jó meleg ól.

Az emberek unottan, nagykabátba bújva,

Indulnak és teszik a dolgukat újra és újra.

Az ablak előtt, egy cinege élelmet koldul,

De jó lenne, csak egy cseppnyi a nyári jóból.

Aztán egyszer- csak minden megváltozik.

Megenyhül, és felhőcsapat gyülekezik.

Lassan kiszakad az ég hatalmas dunyhája.

Belőle játszadozó hópelyhek hullnak a világra.

Fehér és tiszta lesz minden újra,

A hó a múlt szennyét szégyelve takarja.

Hókucsmák alatt izzadnak a házak,

Az ereszeken lecsüngő jégcsapok sorjáznak.

Felpezsdül az élet a nagy hóesésben,

Gyerekek játszanak vígan, önfeledten.

Előkerül a szánkó és hógolyó repül,

Az udvarokra kövér hóember kerül.

Csípős piros arcok, és fagyos kicsi kezek,

A házba beszaladva, új erőt gyűjtenek.

Duruzsol a tűz a megrakott kályhában,

Krumpli és tök sül a sütő aljában.

A hóesés összehozta az embereket

Olyan, mintha előkészítené a közelgő ünnepet.

Megváltó születik közénk le a földre,

Hogy bűneinket magára vállalva, azt eltörölje.

Ilyenkor szeretet és béke tölt el mindenkit,

A karácsonyfák alatt ajándék sorjázik.

Csak önzetlenség és figyelem, legalább egy napra.

De jó lenne, ha ez mindig így maradna.

És ezen a varázslatos éjjelen

A hó csak hull és hull csendesen.

Szorgalmatos, 2005. október 16.