A TIZEDIK NYUGDÍJAS NAPRA

/Írta: Nagy Péterné/

Visszaemlékszem ezelőtt tíz évre

Amikor az első nyugdíjas napot hoztuk létre

Rozzant asztallábak, szegényes vendégség

És magnóról szólt a zene aláfestésként.

Nem jöttek el sokan,- csak egy páran voltak-

De a kezdeményezéstől nagyon meghatódtak

Hálás az idős ember, aki adott, míg tehetett

A levegőben a szeretetet szinte érezni lehetett

Megfáradt a testük, amin a múlt nyomot hagyott

De a lelkük gyönyörű, és a szívük egyre nagyobb.

Örülnek minden csekély jónak

Arcuk barázdáin sokszor könnyek futnak

Nehezek a lábak, de a gondolat szárnyal

Mennyi jót lehetne tenni ezzel a világgal

Visszaidézik a régi szép időket

Amikor még sok-sok álmot szőttek.

Hosszú hajú vidám kisleányként

És mezítlábas, kopasz kis suhancként

Akkor még a szelek is másként fújtak

És milyen jó illata volt a sült krumplinak!

Amikor az első szerelem bimbózott

Szemükben még ma is előcsalja az aprócska csillagot

Na és a gyerekek! - akik jöttek sorba-

Egyre több gondot és örömet hozva a hajlékba.

A tűzhely melege, az apró kicsi kezek

Átölelve egymást, ezek feledhetetlenek

A sok törődés és a tengernyi munka

A tisztességgel megélt évtizedek sora

Amikor unokák hada lepi el a házat

Attól kedvesebbet még ki nem találtak

Önmagukat látják, a gyerekek arcában

És megállapítják, hogy mindent jól csináltam.

Már nem kell a gazdagság, nem kell a vagyon,

Csak egészség és társ legyen, ezt kívánják nagyon.

Ha varázsvesszőm lenne, nem lennének könnyek

Nekik adnám mindazt, amit a sors elvett.

Arra kérem Istent, hogy vigyázzon rájuk

És a szeretetünk legyen mindig útitársuk

Szorgalmatos 2004. október 12.